A pirosló hunyor nyomában

2010 áprilisában, a tavaszi szünetben az ország egyik legszebb helyére mentünk kirándulni, a Dunakanyarba. Egészen pontosan a terv a Dél-Börzsöny általam kiszemelt csúcsának, a Hegyes-tetőnek a megmászása. Az elsődleges apropó pedig a pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) virágzása. Régi vágyam, volt hogy ezt a növény fényképezzem, ezért vettük célba a hegyet.

Vonattal utaztunk Nagymarosra, onnan indultunk felfele. Miután megérkeztünk, kicsit kóvályogtunk a templom környékén amíg a jelzéseket kerestük. Legnagyobb meglepetésünkre odajött egy férfi a gyerekével és kérdezte, hogy mit keresünk, merre megyünk. Biztos látta a térképet a kezemben. Kértünk tőle útbaigazítást, ha már ilyen rendes volt. Nem gondoltam volna, hogy vannak még ilyen emberek, de szerencsére vannak. Sőt, még olyan útvonalat is ajánlott, amerre igazán szép a táj. Megköszöntük a segítségét és még a házak között, de már a jó útvonalon a szép tavaszi napsütéses időben elkezdtük az emelkedőt. Első megállónk felfelé menet a Köves-mező nevű rét volt. Hatalmas terület, gyakorlatilag egy egybefüggő nagy parkoló az egész. Elsődlegesen az autós turistáknak, mert már innen szép a kilátás. Így aki nem nagy túrázó, az csak felruccan ide az autójával és gyönyörködik a panorámában. Akkor egy nyugdíjas csoport volt éppen ott, akik ámuldoztak a tavaszi hérics virágainak a szépségén. Voltak köztük akik már a csokorszedést fontolgatták, még jó, hogy csak elképzelés maradt, hiszen a hérics védett faj. Kis pihenő után, ami alatt az evés és ivás értendő indultunk fel tovább a Hegyes tetőre. Útközben pedig még szerencsére szép számmal találtunk hunyort, így ezt is le tudtam fényképezni. Bár én kicsit nehezen láttam meg őket, de Brigi szeme ráállt és sorba találta a virágokat nekem.  Felértünk a csúcsra, ahol fújtunk egyet és felmentünk a Julianus barát kilátóba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Dunakanyarra és a Visegrádi várra.

Ezeket a pillanatokat csak egy gyerekcsoport zavarta meg, akik folyton futkároztak és kiabáltak egymásnak a kilátóból le és fordítva. Na mindegy, nem volt mit tenni. Miután körbenéztünk indultunk tovább. A következő állomás a Szent Mihály hegy volt, amire hamar felértünk. Ez meg nekem pont olyan volt, mint a Nagy-Mána. Sehol egy tábla, sehol egy jól körvonalazódó csúcs, csak fent vagy és már csak azt veszed észre, hogy ereszkedsz le a lejtőn. És valóban innen már csak lefele mentünk, nemsokára beértünk a házak közé. Itt még láttunk két mókust, amik fáról fára kergették egymást. Ezután már nem volt más látnivaló és vissza is érkeztünk a vasútállomásra. Nagymaros pedig rendezett, szép és igényes település, rendkívül jó helyen. Egy próbát mindenkinek megér. Nem fog csalódni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s