Drégelyvár

2010 nyarán ismét célba vettük a Börzsönyt egy kis kirándulás apropóján. Ezúttal könnyebbre vettük, mint egy évvel ezelőtt, amikor a Csóványost céloztuk meg. A mostani tervben Drégelyvár meghódítása állt. Bernecebarátiból átbuszoztunk Drégelypalánkra és a vasútállomásról indulva kezdetét vette a kirándulás. Aznap szerencsénk volt az időjárással, mert itt-ott felszakadozott a felhőzet, eső sem esett és meleg is volt. Átgyalogoltunk a falun, kiérve pedig kiszáradt földúton mentünk tovább. Itt-ott azért maradt pár nedvesebb rész, ahova rengeteg boglárkalepke szállt le. Amikor odaértünk, mind egyszerre röppentek föl, szép látvány és érdekes érzés volt az ide-oda cikázó lepkék között sétálni. Még nem említettem, de Drégelypalánktól kezdve az “Apródok útja” elnevezésű tanösvényen haladtunk, melyen végig információs táblák voltak kihelyezve. Az út maga egyszínűnek és talán kicsit unalmasnak is mondható, egészen addig, amíg lassacskán elértünk a Schaffer-kúthoz. Gyakorlatilag idáig autóval is mindenféle nehézség nélkül el lehet jutni. Itt megpihentünk kicsit, majd kezdődött a neheze. Egyrészt baromira elkezdett emelkedni, másrészt az elmúlt hetek, hónapok esős időjárása miatt rendesen szúnyoginvázió volt. Győztük kergetni őket. Jó egy óra gyaloglás után végre felértünk a várhoz. Ám előtte még találtunk az út közepén egy szép havasi cincért. Miután körbefotóztam, útjára is engedtük. A vár maga impozáns látványt nyújtott, elkezdtük keresni a bejáratot. Mivel végig a már említett “Apródok útja tanösvényen” haladtunk, így itt is volt információs tábla. Ekkor jött a hidegzuhany, ugyanis csak szlovákul volt kiírva az infó. Kicsit arrébb egy másik tábla azt hirdeti, hogy “hazánk egyik legszentebb emlékhelyén jársz”. Erre fel csak szlovákul van kiírva. Na mindegy, ezt a békát lenyeltem. Bent a várban sétálgattunk, megnéztük körbe a panorámát, majd írtunk az emlékkönyvbe is. Miután alaposan körbejártuk a várat, megindultunk visszafele, ebben az irányban kicsit tűrhetőbb volt a szúnyogok hada, de azért siettünk vissza a napsütötte tisztásra, hogy magunk mögött tudjuk hagyni őket.

“1552 nyarán a török megindul, hogy uralma alá hajtsa e régen áhított területrészeket. Július 6-án megérkezik és letelepszik a várhoz közeli ún. Tábortetőre. Az akkori világ legjobban felszerelt – és a várostromhoz különösen értő – 12000 harcosával még aznap körbezárja a várat, elfoglalja a védhetetlenül gyenge külső-várat, és a kicsiny sziklavárba szorítja Szondit, ki alig 150 – hiányos fegyverzetű – védőjével állt a létszámban 80-szoros túlerővel szemben. Július 7-én megkezdődik, 8-án folytatódik az ágyúzás, a falak lerombolása. Leomlik a kaputorony, a szétlőtt falak már alig nyújtanak védelmet, de a védők – jelentős veszteségeket okozva az ostromlóknak – újból és újból visszaverik a támadásokat. Közben persze egyre fogynak…
Tudják, hogy jön a vég, hiszen harchoz értő katonák, de helyt állnak, mert számukra az életüknél is fontosabb a haza, a példamutató katonabecsület. Szondi nemet mond Mártonnak, az oroszi papnak, ki a várvédők szabad elvonulását ígérő török üzenetét hozta.
1552. július 9. Már csak pár – több sebből vérző – védő áll a falmaradványokra rohanó túlerővel szemben. Szondi maga is megsebesül, féltérdre hullva küzd tovább, majd elesik. Katonáit a  török mind egy szálig felkoncolja. Még Alit – a kegyetlen hódítót – is megindítja Szondi és vitézeinek hősiessége, s katonai tisztességgel temetteti el elesett ellenfelét.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s