Balatoni bringatúra

A múlt hét szombatján négyen, István, Imre, Norbert és jómagam indultunk a Balatonra a pécsi vasútállomásról, hogy két keréken barangoljuk be a tó körüli kerékpárutat. Persze a történet régebbre nyúlik vissza, így ugorjunk vissza kicsit időben. Nagyjából 5-6 éve merült fel bennem a balatonkerülés ötlete, azóta volt dédelgetett vágyam a tó körbetekerése. Annak idején beszereztem egy kerékpáratlaszt, ami kifejezetten a tavat körbefogó kerékpárútra van felépítve, térképekkel és útikalauzzal egybekötve. Ezekben a helyi látnivalókat és az egész éves, rendszeresen megtartott programokat részletezik. Egyszóval igen részletes a térkép. Ez magához az úthoz jó alapot biztosít, valamiért azonban az egész terv sosem jutott el még a komoly tervezésig sem, minden évben elmaradt. Aztán idén megint elővettem és komolyabban fogtam hozzá az út megszervezéséhez. Az egészet 4 napra terveztem, hogy közben legyen egy pihenőnap a harmadik napon. Miután megvolt az útvonalterv, a szállásról kellett gondoskodnom. A vonattal Fonyódra érkeztünk és keleti irányba indultunk, így Balatonfűzfőn kerestem első éjszakára szállást. Találtam is egy olcsóbbat, viszont foglalt volt. Ellenben Balatonkenesén, ami Fűzfő mellett van, találtam egy kempinget, ahol volt szabad szoba jó áron. A második és harmadik napon a Badacsony lábánál, rokonoknál aludtunk.
Az utazás zökkenőmentesen zajlott, a vonaton volt kerékpárszállító kocsi, igaz csak olyan, amin korlátozott számban (kb. 12) lehet csak kerékpárt szállítani, de volt helyünk szerencsére. Idén a MÁV kitalált egy olyan jegyfajtát amivel minden nagyobb hazai tóhoz és onnan haza fix áron lehet bringát szállítani, esetünkben ez a “Balaton kerékpárjegy”, ami 400 Forintba került. Két nappal utazás előtt Norberttel megvettük a jegyeket, ezáltal gyakorlatilag minden összeállt a túrához. Így aztán július 14-én, szombaton elindultunk a Balaton körbetekerésére, ami végül mégsem az lett, de mégis körbejártuk a tavat. Következzenek a részletek.
Reggel 7:22-kor gördült ki velünk a vonat az állomásról és jó 3 órás vonatozás volt előttünk, ami hol gyorsabban, hol pedig lassabban telt. Végül feltűnt a fonyódi hegy két csúcsa és a menetrend szerinti érkezéshez képest kis késéssel megérkeztünk Fonyódra. Az állomáson már ott várt minket Dani, aki Tatáról jött és az első két nap velünk tekert. Legurultunk a partra, felfrissítettük magunkat és dél körül elindultunk.

A déli partra jellemző, hogy a kerékpárút kis forgalmú utakon vezet, ezeken sok helyütt tényleg nem nagy a forgalom, rendesen lehet haladni. Mi eléggé nekikezdtünk, aminek eredményeként nagyon elnyúlt a sor, visszább kellett venni a tempóból, beálltunk a 18-20-as sebességre. Így dinamikusan és folytonosan tudtunk haladni. Az időre nem volt panasz, sütött a Nap rendesen. Ami viszont panaszra ad okot, az a bringaút táblázottsága. Minden olyan örömködő írásnak ellentmond a tapasztalat, amelyek azt állítják, hogy nagyon jól ki van táblázva. Sok kereszteződésben nincs tábla, ezeken a helyeken csak azért tudtuk az útirányt, mert valaki/k fehér nyilakat festettek az útra. Bár még ezek sem egyértelműek sok esetben, így 8 km-en belül kétszer félrementünk, ez pedig ahhoz vezetett, hogy hárman a balatonboglári vasútállomásnál vártuk be Norbit és Danit. Legalább pihentünk kicsit és ismét együtt folytattuk az utat. Az igazság az, hogy nagyon monoton volt az út, ráadásul a vizet csak néha, egy-egy utcába benézve láttuk. Azért haladtunk előre lendületesen, de Balatonföldvár körül már éreztük az éhséget, és a szomszédos településen, Szántódon álltunk meg pihenni. Büféket nem találtunk az út mentén, a partra meg nem akartunk lemenni. Én még Pécsett vettem müzliszeleteket, azt majszoltam útközben, hogy egy kis energiát vigyek be, és bizony jó szolgálatot tettek. Úgy döntöttünk, hogy a pihenő után megyünk tovább, következett Zamárdi, ahol hatalmas tömeg volt a Balaton Sound miatt. Itt is tartottunk pihenőt, boltlátogatással egybekötve. Indulás előtt eldöntöttük, hogy Siófokon mindenképpen megállunk fürdeni egyet. István és én előrementünk, a többiek pedig egy körforgalom után a rossz kerékpárutat választották, így 20-25 perc kényszerpihenő következett, amíg beértek minket. Végül legurultunk a partra és betámadtuk a vizet. Kellemesen meleg volt az elején, persze ott csak bokáig ért, de beljebb sem volt hideg. Az egyetlen baj az volt, hogy 10 perc fürdőzés után a közeledő vihar és az azzal járó nagy szél kikényszerített minket a partra. Sok időnk nem volt, mert a jelek szerint gyorsan közelített a vihar. Ráadásul indulás után egy kis fennakadás azt eredményezte, hogy kettéváltunk, én Norberttel elindultam Kenesére a szállásra lejelentkezni, a többiek még Siófokon maradtak. Iszonyatos oldalszélben haladtunk még vagy 10 km-t, amikor a balatonvilágosi vasútállomásnál egy 10%-os emelkedő alján találtuk magunkat. Ezt a térkép egyáltalán nem jelölte, de nagy nehezen felmásztunk rajta és az ún. Magasparton találtuk magunkat, ahonnan gyönyörű volt a kilátás. Ha nem közeledett volna olyan gyors tempóban a vihar, meg is álltunk volna nézelődni, így viszont csak egy kép készült és mentünk is tovább.

Igen alattomos ez a rész, mert hosszan el van nyújtva és végig emelkedik, bár van egy két rövidebb, lejtős szakasz is benne. Balatonaligán és Balatonakarattyán aztán megint az elnyújtott emelkedők a jellemzők, ám a végén már Balatonkenesére lehet legurulni és a település kezdetétől egészen a szállásig, ami a másik végében volt, nem is igen emelkedett. Egész Kenesén át kellett tekerjünk, sőt el is kellett hagyni, a vége táblától nagyjából 1 km-re volt a szállásunk, ahova negyed 9-kor érkeztünk meg. A Retro Üdülőház és Buli-Kempingben szálltunk meg, a fiatal üzemeltetők nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. A kempingnek saját büfékocsija van, amit kettőnk kedvéért 9-kor kinyitottak, az egész napos hajtás után jól esett bevágni két hamburgert. A többiekkel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot telefonon, ilyen módon irányítottam őket mert időközben besötétedett. Lámpával kimentünk a kemping elé, ott vártuk őket, végül fél 11 körül ők is befutottak, ekkor még egyszer kinyitották a büfékocsit, Daninak még “balatoni” hekket is sütöttek. Szerencsére a kerékpárokat éjszakára zárt helyiségben tudtuk elhelyezni. A vacsora után összeültünk tanakodni, hogyan folytassuk tovább az utat. 74 km-t tekertünk és mindegyikünknek  fájt minden tagja. Utólag könnyű átlátni a szitut, egész egyszerűen nem voltunk felkészülve ekkora táv megtételére. Végül az a kompromisszumos megoldás született, hogy átgurulunk Balatonfűzfőre és egy szakaszon vonattal megyünk tovább. Az esti zuhany után bezuhantunk az ágyba, az elalvással nem volt gond.
Másnap reggel borús időre ébredtünk, de a reggeli kávé után már felszakadozott a felhőzet, viszonylag jó időben indultunk el Fűzfőre. Hamar odaértünk az állomásra, mert csak 4 km-re volt, megvettük a jegyeket és reggeli után néztünk. Nem messze a vasúttól található a 71-es Büfé, ahol a 990 Forintos menüben aznap húsleves, rántott sajt, rántott hús, rizs, vegyes savanyúság és egy kakaós palacsinta volt. Szerintem megtaláltuk a legjobb helyet a reggelinek, ami valójában már ebéd is volt egyben, mert fél 12-kor ültünk be enni. Bevágtuk a menüt, aztán kicsit sietősen tekertünk vissza az állomásra, mert 12:28-kor indult a vonat és nem akartuk, hogy ezt nélkülünk tegye. Mindössze Balatonfüredig vonatoztunk, mert Norbert kérésére beiktattuk a programba a Tihanyi-félszigetet. A füredi állomásról a part felé vettük az irányt, megkerestük a bringautat, ami itt rendes kerékpárút volt és már robogtunk is a félsziget felé. Negyed óra gurulás után kereszteztük a 71-es főutat és már hivatalosan a félszigeten a tekertünk. Az itt lévő bringaút nagyon friss még, 2010-ben adták át és a diósi elágazástól egészen a hajóállomásig fut. Kiváló a minősége és gyönyörű látvány fogadja az itt kerekezőket, gyakorlatilag a Balaton keleti medencéje teljes egészében belátható. A bringaút teljes hosszában a parttól 10 méterre fut, különösen élvezetes itt tekerni, oldalunkon a Balatonnal. Ezen az úton három kerékpáros pihenő is van, ahol szinte karnyújtásnyira hullámzik a Balaton vize. Ezt az idillt csak a rohamos tempóban vastagodó felhőzet zavarta meg. Mi nem mentünk el egészen a hajóállomásig, még előtte váltottunk a főútra, az vitt fel ugyanis a Tihanyi Bencés Apátsághoz.

Combos kaptató volt, de feltekertünk és megpihentünk miközben vártuk a leszakadókat. Körbejártuk a területet, Imrével fényképeztünk kicsit, megcsodáltuk a panorámát. Dani itt vált el tőlünk, visszatekert a 71-es főút diósi elágazójához, ahol már kocsival vártak rá és indult haza.

A tihanyi apátság egy bencés apátság, amelyet Tihanyban, a Tihanyi-félsziget hegyláncának kelet felé meredeken leszakadó szélén alapított I. András király 1055-ben Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. A monostor alapító oklevele a legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt magyar szórványemlék. Latin nyelvű szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is találunk. Az egyenes szentélyzáródású, keletelt templomhoz dél felől csatlakozott a szabályos kolostornégyszög, mely nyugaton a templomnál rövidebb volt. Napjainkra csaknem valamennyi középkori építmény úgyszólván nyomtalanul eltűnt, mintegy tucatnyi kőfaragványt és a szinte érintetlenül ránk maradt altemplomot nem számítva.

Immár négyen még kicsit időztünk, majd újfent csak a vihar kényszerített minket indulásra. Lefelé kellemes volt, nagyon hamar visszaértünk a hajóállomás mellett lévő kerékpáros pihenőhöz. Az egyre jobban feltámadó szél, majd a dörgések nyugtalanító együttese végül nagyobb utazósebesség felvételére ösztökélt, Istvánnal hajtottunk elöl, Norbert és Imre leszakadtak, de jöttek ők is. Bármennyire is siettünk, 1,5 km-rel a vasútállomás előtt elkapott a zápor, egy buszmegállóban találtunk ideiglenes menedéket. István beugrott a boltba pár dologért, közben Imre és Norbert is befutott, előbbi pedig a közeli borboltba ment minőségi itókáért. Mire mindketten visszaértek, a vihar elvonult és újra kisütött a Nap. Azt a maradék 1,5 km-t hamar lenyomtuk és vártuk a vonatott, ami továbbvitt minket Badacsonytomajra. Ketten bevágták a gyors szunyát a vonaton, én pedig sasoltam a megállókat, nehogy túlmenjünk. Badacsonytomajon lepattantunk a vonatról és visszafelé indultunk, Badacsonyörs volt a cél, ahol már vártak minket alkalmi vendéglátóink.

Érkezésünk után elnyalogattunk velük egy üveg saját fehérbort és egy nagy tányérnyi almás pite is elfogyott. Az a vad ötlet született a fejünkben, hogy nézzünk le a strandra. Odaérve és bokáig gázolva a hideg vízbe már egyetlen porcikám sem kívánta a fürdőzést, amit a többiek is hasonlóképpen gondoltak. Imre azért úszott egy-két hosszt, de még így is hamar elindultunk vissza a szállásra. Ezután vacsorát keresve átmentünk Tomajra, ahol a Betérő a Vén Kocsishoz nevű vendéglátóegységnél állapodtunk meg. Kikértünk két, kétszemélyes “Badacsony Vulkán Tálat”, amit négyen úgy lecsupaszítottunk, mint a sáskák a növényzetet amikor útra kelnek. A kaja nem volt a legjobb, de éhesek voltunk, így nem éltünk panasszal a pincérünk irányába. Már sötétben értünk vissza, majd zuhany után eltettük magunkat másnapra. Ezen a napon 30 km-t töltöttünk a nyeregben, ami egész barátságosnak mondható, pláne a kezdődő izomláz társaságában.
Az sosem jó jel, ha a pihenőnapon “susogó” autókra ébredsz, mert az csak egyet jelenthet: esőt. Valóban esett és borult is volt az ég, ám mire mindannyian összekészültünk már el is vonult a felhőzet és megint láttuk a kék eget és a tarkónkon éreztük a Nap melegét. Első körben a Badacsonyörsön, az Örsi-hegy oldalában található Folly Arborétumot látogattuk meg, ami a Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén fekszik. Szőlőtőkék között vezet fel az út és érdemes ide kitérőt tenni, ha erre jár valaki, mert nagyon szép a park és belépőjegy ára tartalmaz egy borkóstolást is.

A sajátos történetű arborétumot dr. Folly Gyula pécsi orvos alakította ki: olyan fajokat igyekezett összegyűjteni, amelyek jól hasznosítják a Balaton klímáját, és jól tűrik a szárazságot is. Külföldi, elsősorban nyugat-európai faiskolákból rendelte meg a növényeket, amelyeket több éven át előneveltek, és kosarakban szállítottak. Az ültetéshez szükséges vizet a Balatonból szamárháton vitték fel a hegyre. Dr. Folly Gyula 1974-ben történt halála után a fia, Folly Gyula agrármérnök vette át, és jelenleg is végzi az arborétum fenntartását és továbbfejlesztését, melynek területe 5 ha-ra nőtt. 1978-ban szigorúan védetté (illetve később fokozottan védetté) nyilvánították az arborétumot a Kisörsi-heggyel együtt, a Badacsonyi Tájvédelmi Körzet részeként.

Az arborétumban túlnyomórészt nyitvatermők találhatók, köztük több óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) egyed is. Az egész kert szépen gondozott, kavicsos utakon lehet bejárni, és rengeteg pad is van a pihenni vágyók számára. A körbejárás után éltünk a borkóstolási lehetőséggel, nagyjából 1 deci Budai Zöld nevű, helyi száraz fehérbort kaptunk.

Mindezek után Badacsony felé vettük az irányt, ahol a tervek szerint az egész napot eltöltöttük. Érkezés után megebédeltünk a Buci Borozónál. Ha Badacsonyott járok, mindig itt eszek, ez már egyfajta hagyomány nálam. Történetesen éppen a Badacsony Borhetek zajlott a település központjában, a srácok leálltak a Szeremley Borház standjánál egy, a pincészet borait felölelő borkóstolóra, én addig pihentem és vigyáztam a cuccokra.

Miután végeztek, vettünk magunkhoz vizet, a helyi Tourinform irodában térképet és elindultunk megmászni a Badacsonyt. Ennek első szakaszát az a markáns emelkedő jelentette, amin eljutottunk a hegy oldalában lévő Szegedy Róza-ház felett található parkolóba. Norbert itt lekötötte a kerót, mi hárman pedig a vállunkon a bringákkal indultunk felfelé a hegyre a sárga sáv jelzésen. Nem volt éppen kellemes a bazaltból kirakott lépcsősoron haladni, így aztán félúton a maradék három bringát is lekötöttük egy fához, mondván ide fel úgysem jön senki kerékpárt lopni. Így teher nélkül folytattuk utunkat, nem sokkal később rendes erdei úton haladtunk és 20 perc elteltével már a kilátó tövében találtuk magunkat.

A Kisfaludy kilátó a Badacsony 438 méteres magassági pontjánál épült. Erkélyéről a Tapolcai-medence és az azt övező hegyek látványa tárul elénk. Az új, 2011-ben épült kilátó 18 méter magas és a Szent György-hegytől egészen a déli parton található fonyódi hegyekig körpanorámában gyönyörködhetünk. Minden szint egy nagy kiterjedésű pihenőkét funkcionál, ahonnan folyamatosan juthatunk egyre följebb és följebb a fokozatosan világosodó, kitáruló tetőpontra, ahol végre elénk tárul a teljes körpanoráma, a Balatontól a Tanúhegyekig.

Fent még a süvítő szél ellenére is csodás volt a panoráma. Be lehetett látni az egész Balaton-felvidéket, a tanúhegyeket és a tavat is. Fent táblák segítették a tájékozódást, mi pedig még a Mecsek vonulatait is látni véltük. Fordítva, a Mecsekről a Badacsonyt már láttam egyszer, így még az is lehet, hogy valóban a Mecsek volt a távolban. 20 percnyi nézelődés után megindultunk lefelé, a bringák is megvoltak még és nagyon hamar ismét a parkolóban találtuk magunkat.

Ekkor már vacsoraidő volt, visszagurultunk a badacsonyi kajás sorra és megtöltöttük a gyomrunkat. István végre megehette a maga keszegét, ami nélkül elmondása szerint nem ment volna haza a Balatonról. Kaja után még lófráltunk kicsit a hajóállomás hosszú mólóján, kékórás fotókat készítettünk a kikötőről, a fonyódi hegyről és a parton lévő instant vidámpark óriáskerekéről, ami leginkább csak kerék volt a mérete alapján, István helyesnek bizonyuló meglátása alapján. Ismét csak sötétben értünk vissza szállásunkra, ahol könnyed csevej mellett elkortyolgattuk a Balatonfüreden vásárolt csopaki olaszrizlinget. Pihenőnapnak megfelelően csak 15 km tekerés volt, de azért hegyet is másztunk, megvolt a forma szinten tartása.

Következett a negyedik, utolsó nap. Reggel kicsit elaludtunk, ezért gyorsan összekészültünk, megköszöntük a szíves vendéglátást, elköszöntünk és már nyeregben is voltunk. Badacsonyott megálltunk a helyi boltnál reggelizni, majd célba vettük Fonyódot. Eleinte a 71-es főúton mentünk, nem akartuk keresgélni a bringautat, mert úgyis kereszteztük Badacsonytördemicnél, itt egy bal kanyarral már rajta is voltunk és tekertünk tovább. Hamarosan már a Szigligeti vár magasodott fölénk, előbb ezt majd Balatonedericset is magunk mögött hagytuk. Balatongyörök előtt aztán az elnyúlt sor szétszakadt, István és Imre a 71-es főúton folytatták, mi ketten Norberttel a sokkal kellemesebb bringautat választottuk. A telefonos kapcsolat megvolt végig, így a keszthelyi strandon beszéltünk meg találkozót. Balatongyörök, Vonyarcvashegy és Gyenesdiás után be is értünk Keszthelyre, ám teljes mértékben elkerültük egymást, ugyanis mi nem találtuk a bringaút azon részét, ami közvetlenül a parton halad, ezért már Keszthelyről kiérve hívtuk őket, hogy induljanak és legyen Fenékpusztán a találkozó, azt tuti nem lehet elvéteni. Amíg vártunk rájuk én beugrottam a közeli 400 éves Vámház nevű kocsmába frissítőért. A srácok befutása után még pihentünk kicsit és aztán robogtunk tovább. Hamar elértük a békésen folydogáló Zalát, átkeltünk rajta és mentünk tovább Balatonberény irányába. Berényt magunk mögött tudva még egy kis szakaszon lakott településen kívül tekertünk, aztán elértük Balatonmáriafürdő elejét, ami azt jelentette, hogy nincs már sok vissza, hiszen ezzel elkezdődött az a szakasz, ahol már nem különülnek el egymástól a települések. A tábla tanúsága szerint tényleg nem jártunk messze Fonyódtól, csupán 18 km-re. Innen már számoltunk vissza, már csak 15 km, már csak 10 km, már csak 5 km. Két rövid pihenő közbeiktatásával átmentünk Máriafürdőn, aztán Balatonfenyvesen és Bélatelepen, hogy aztán ismét Fonyódon találjuk magunkat. Ott a vasútállomásnál zárt sorompók fogadtak, rövid várakozás után szabad volt az út és lementünk a partra ugyanazon fa alá, ahonnan elindultunk. Nekem az a furcsa érzésem támadt, hogy újra ott voltunk, mintha el sem indultunk volna. Egy pillanatnak éreztem akkor és ott azt a 4 napot, ami mögöttünk volt. Pontban 4-re értünk oda a partra, 2,5 óránk volt a vonat indulásáig. Az egész aznapi útra jellemző napos idő persze akkor váltott át megint borongós és szeles időre, amikor lett volna alkalmunk fürdeni még egyet a hazaút előtt.

Ezért csak térdig gázoltunk a vízbe, mentünk egy kört és kijöttünk a partra. Imre megint többet maradt és úszott is, mi addig kinéztünk a mólóra. Ezután leheveredtünk a fűre pihenni és fél 6 körül még ettünk egyet, aztán lassan elindultunk az állomás felé. Mire odaértünk már 66 km volt aznap a lábunkban, de érdekes módon alig éreztük meg, mintha csak egy 10-est tekertünk volna. Gondolom addigra szokott hozzá a terheléshez. Bevártuk a Siófok felől érkező vonatfelet, mert azon volt kerékpárszállító vagon. Amikor befutott, felcuccoltunk és néhány perc múlva már indult is a vonat Pécsre.
Mindent egybevetve baromi jó kis túra volt, igaz azért kicsit örültünk annak, hogy vége lett. Olyan tapasztalatokkal gazdagodtunk, amik nagyon hasznosak lesznek a jövőben, ha még egyszer ilyen túrára vállalkozunk a Balaton körül. Ahogyan már írtam, a táblázottság koránt sem kielégítő, ám ami még ennél is rosszabb kicsi talán, az az, hogy a bringaút nagy része nem a part mentén halad. Ezért a tavat csak alig látni, leszámítva a tihanyi részt. Ezért aki arra készül, amit mi csináltunk, számoljon azzal, hogy ha a bringautat választja, akkor csak keveset fog látni a Balatonból. Viszont még így is megéri legalább egyszer a tó körül tekerni, mert életre szóló élményekkel lehet gazdagodni. Mi összességében 185 km-t töltöttünk a nyeregben, de a tolókkal együtt talán a 200 is összejött. Az egész túra átlaga 15,1 km/h volt, ami egy kényelmes, hosszú távon simán tartható tempót jelent bárki számára. Azért remélem valamikor a jövőben meg tudjuk még legalább egyszer ismételni ezt a túrát, kicsit több tekeréssel és kevesebb vonatozással.

Balatoni bringatúra” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s