Mélységek és magasságok a Visegrádi-hegységben

Minden alkalommal, amikor Brigiékhez utazunk Bernecére, legyen az a tavaszi/őszi szünet vagy a nyaralás, próbáljuk úgy összeállítani a programot, hogy legyen benne minimum egy kirándulás. Legtöbbször én választok útvonalat és úti célt, most sem történt ez másképp. Ezt követte a közös megegyezés, melynek eredményeképpen a Visegrádi-hegység/Pilis vonulatait választottuk, egy szépnek és változatosnak ígérkező kirándulást raktunk össze. A körtúrára olyan közkedvelt turistacélpontokat fűztünk fel, mint a Rám-szakadék, a Dobogó-kő, a Prédikálószék és a Vadálló-kövek. Eredetileg július végén mentünk volna, de az indulás reggelén szakadó eső a tervek átütemezését tette szükségessé, így végül augusztus 6-án reggel borús, de szakadozott felhőzet alatt ültünk fel a távolsági buszra. 1 óra elmúltával már Szobon voltunk és a Budapest-Nyugati felé közlekedő zónázó vonattal mentünk Dömösi átkelés megállóhelyig. Sajnos ezen a vonalon a Nagymaros-Vác szakaszon vágányzár van, Szobról ezért pár perccel később indult a vonat, mint azt a menetrend jelzi. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy lekéssük a kishajót, ami a révátkelést biztosítja Dömösre a Dunán. De legalább volt 50 percünk, hogy nyugodtan megreggelizzünk, amit meg is tettünk, utána pedig néztük a Dunán fel-alá úszó kishajókat és uszályokat, amíg a kishajó ismét át nem jött a Duna bal partjára. Dömösre át, tekintve, hogy folyásirányba mentünk csak pár percet vett igénybe az út, kiszálltunk és a S- jelzést megkeresve “hivatalosan” megkezdtük a kirándulásunkat.

A jelzés végigvisz Dömösön, ami szép és rendezett település és rendelkezik azzal a különleges atmoszférával, ami a vízpart melletti települések jellemzője. Turizmus szempontjából egyfajta tudatosságról árulkodik az, hogy szinte minden kereszteződésben vannak kint táblák, melyek a kiemelt turisztikai célpontok, pl. a Rám-szakadék útirányát jelölik. Sőt, a volt vízimalomnál, ahol az aszfaltról földútra kell váltani, az előbbin fel is van festve a szakadék irányát jelző felirat. Rövid erdei szakasz után értünk a Szentfa-kápolnához, ahol gyönyörűen faragott padokkal és esőbeállóval felszerelt pihenő várja a turistákat. Kicsit megálltunk, körbenéztünk, müzliszelettel pótoltuk az energiát, majd mentünk tovább.

Nem sokat kellett haladni, ismét csak egy tágasabb pihenőhelyet értünk el, itt a S- jobbra kanyarodott, mi pedig a Z- jelzésre váltottunk. Továbbra is az árnyat adó fák alatt haladva pár száz méter után átkeltünk az aszfaltúton, ez pedig azt jelentette, amit a kihelyezett táblák is megerősítettek, hogy elértük a Rám-szakadék alsó bejáratánál lévő pihenőhelyet. Eddig mindössze 2,5-3 km-t jöttünk, hamar értük el a szurdokvölgyet. Mi, mivel előzőleg már megálltunk kicsit, rögtön indultunk be a Rám-szakadékba.

A Rám-szakadék lenyűgöző természeti szépsége miatt méltán tartozik a térség legismertebb kirándulóhelyei közé, amit nem csak a környékről, hanem az egész országból sokan felkeresnek. A látogatók éves száma meghaladja a 60.000 főt. A szakadék maga egy vulkáni eredetű, nagyjából észak-déli irányban futó szurdokvölgy. Összeszűkülő sziklafalai olykor merőlegesek, de vannak befelé dőlő falak is. Mélysége több helyen meghaladja a 35 m-t, míg szélessége helyenként a 3 m-t sem éri el. A sziklamederben állandóan csörgedezik a víz, amely hóolvadáskor és nagyobb esők idején patakká duzzad. A szurdokban összességében 112 m-es szintkülönbséget kell leküzdeniük a túrázóknak. A Rám-szakadék természeti adottságai miatt egyike a legnehezebben járható magyarországi jelzett turistautaknak. (forrás: Pilisi Parkerdő Zrt.)

A szakadék első harmada még könnyen járható, bár a falak már itt is jócskán az ember fölé magasodnak, felnézve rájuk pedig szédítő a meredekségük.  Aztán elkezdődik a szűkebb, mászósabb rész, ahol a kihelyezett korlátokba kapaszkodva lehet csak előre haladni. A völgyben folyó patakon legalább tucatszor kell átkelni, sőt olyan része is van a szakadéknak, ahol a majdnem függőleges patakmederként funkcionáló sziklafalon kell felmászni úgy, hogy a patak gyakorlatilag a sziklafal teljes szélességében bukik alá. Vadregényesnek vadregényes és mindeközben rendkívül jó kaland végigjárni a kicsivel 1 km-nél hosszabb szurdokvölgyet. Van két olyan része a szakadéknak, ahová létrákat helyeztek ki, hiszen mindkét helyen legalább 5 méteres szintkülönbséget kell letudni úgy, hogy mellettünk a patak zúdul alá a mélybe.

Pont a második létra után van a mi szubjektív szemszögünkből a szakadék legnehezebb és egyben legveszélyesebb része. Itt szintén a patak mellett, a sziklafalon kell felmászni, de a korlát olyan magasan van, hogy nekem az 1,76-os magasságommal is igencsak nyújtóznom kell. Brigi ráadásul alacsonyabb nálam, nem volt könnyű ott feljutnunk, de végül megoldottuk. Az egész lényege annyi, hogy az alacsonyabb kirándulók mindenképp körültekintéssel másszanak itt és lehetőség szerint kérjenek segítséget a társaktól. Aki pedig itt feljut, annak már csak egy rövidke korlátos szakasz van vissza a szakadék kijáratáig, ami itt egy hosszasan felfelé kanyargó lépcsősor. Tetején pedig ismételten csak pihenőhely található. Összegészében a Rám-szakadék szépségéhez kétség nem fér és nagy élmény végigjárni, de kellő óvatosság azért szükségeltetik hozzá, ezzel együtt úgy gondolom, hogy mindenféle nehézség nélkül végigjárható. A felső pihenőnél megettük a  szendvicseinket ebédre és egy rövidke pihenés után megindultunk aznapi célunk, Dobogó-kő felé. Egy darabon még a Z- jelzésen vitt utunk, majd az erdőszélen ez elkanyarodott jobbra, a jelzésváltás után immár a sárga sávot követtük, ami 20-30 métert egy aszfaltúton vitt, erről jobbra lekanyarodva újra az erdőben mentünk, pontosabban elkezdtünk egy hosszan elnyújtott emelkedőt.  Egy darab jelzés nem sok, annyit nem láttunk innentől kezdve majd’ 1 km-en keresztül, de mindig csak egyenesen és felfelé kell menni, az a helyes irány. Pár száz méter után dózerúthoz érkeztünk, ezen keresztben átkelve még mindig felfelé folytattuk és újabb pár száz méter megtételét követően rövid ösvény vezetett ki balra, ahonnan szép kilátás nyílt a Szent-Mihály-hegyre és Visegrádra.

Ezt a pontot egyébként a térkép is jelzi a Szép-hárs nevű területen és itt van egy kósza S- jelzés, ami biztosított minket arról, hogy jó irányba mentünk mindvégig. Fiatal erdőben kanyargott velünk az út, majd jobbról bejött a P-, Brigi jó szeme pedig ismét bizonyított, amikor egy alig 15 centis gyilkos galócát talált nekem az út szélén. Persze csak fotózni, ami pár percet igénybe vett, de a fényképezés végeztével hamar odaértünk a Rezső-kilátóhelyhez, ahol első ízben nyílt széles kilátás a Dunakanyarra.

A panoráma megtekintése után már csak be kellett gyalogolni Dobogókőre, ahová szegélykövekkel kirakott kavicsút vezetett. Mi előzőleg foglaltunk magunknak szállást egy vendégházban, a szoba elfoglalása után még visszasétáltunk a kilátóponthoz, ami a Dobogó-kő 699 méter magas csúcspontján van kiépítve. Az egész napra jellemző, olykor élénk szél még mindig munkálkodott, a kilátónál lévő nemzeti lobogó pedig szapora táncot járt. Az igencsak hűvös idő este 7 óra felé visszakényszerített minket a szállásra, ahol a zuhany és vacsora után még hallgattuk kicsit az Olimpiát a szobában lévő rádión, majd eltettük magunkat másnapra.

Reggel 6 órakor keltünk az ébresztőre, a reggeli elfogyasztása és a holmink összepakolása után fél 8-kor már indultunk is, mert erre a napra kicsit hosszabb távot terveztünk. A kulcsok leadása után visszamentünk a kilátónál lévő nagy parkolóba és vettünk vizet a kútból. Dobogókő hihetetlen kihalt volt, egy ember sem mozgott az utcákon. Az előző napi nyüzsgés után ez kicsit fura volt, csak a madarak csicsergését lehetett hallani. A K- jelzésen indultunk keleti irányba, végig párhuzamosan az aszfaltúttal, majd egy szakaszon, a helyi adótoronyig rajta. Ekkor már a kék körút jelzésen kerültük a tornyot és még 400 métert tettünk meg rajta a következő kereszteződésig, itt váltottunk a balra induló piros háromszögre. Sziklás, köves úton mentünk lefelé és végig a fák között kifeszített pókhálókat kerülgettük. Azt végképp nem értem, hogy a pókok hogyan tudják pont fejmagasságba megszőni a hálóikat, de nagy szerencsénkre egyikbe sem fejeltünk bele. Ezen a szakaszon hirtelen neszelést hallottunk, balra tőlünk nagyjából 50-60 méterre egy róka szaladt a fák között, majd az egyik mögött megállt, ezt követően hosszasan szemléltük egymást, végül mindannyian mentünk a saját dolgunkra. Továbbra is lejtmenetben erdészeti úton keltünk át, ott pedig őzet láttunk két borjával együtt. Az aszfaltút keresztezése után hamarosan elértük a Király-kúti-kunyhót, ezt követően pedig egy balos után leereszkedtünk a Király-kúthoz. A közelben folyó Király-pataknak jó mély és meredek falú völgye van, ezen át vitt a jelzés. Lefelé ereszkedve hatalmas bagoly húzott el mellettünk. Felfelé mászva a patakvölgy falán én kerestem, de már nem láttam, felérve rövid egyenes szakasz következett, a rövid emelkedő után megint csak aszfaltot értünk, amin átkelve folytatódott az emelkedő. A pókhálókkal itt is dacoltunk, majd néhány száz méter után balra lekanyarodtunk egy jelzetlen erdei útra, ami 20 méter után dózerútra vitt ki. Ezen mentünk tovább könnyedén, mert a térkép tanúsága szerint 8-900 m elteltével erre az útra kanyarodott rá a jelzés. Így is volt, megint a piros háromszögön voltunk. Az idő szép volt, a reggeli borús idő már a múlté volt, a nap is kisütött. Az erdő ezen a részen igen érdekes volt. Tölgyes volt, de az aljnövényzet egyértelműen olyan volt, mint egy bükkösben: tele sásokkal és viszonylag kevés fajjal. Ezek mellett a cserjeszint is gyakorlatilag hiányzott, szinte át lehetett látni az erdőn. A dózerútról hamarosan lekanyarodtunk és 1 km, valamint két nagyobb emelkedő után már a Prédikálószék csúcsán pihentünk és ebédeltünk.

A Prédikálószék, amely egy hatalmas andezit szikla, a maga 639 méterével Visegrád környéki hegycsoport legmagasabb tagja. A csúcson egy kis tisztást, rajta padokat és asztalokat találunk. A tisztás mellett egy fából készült kereszt magasodik. A Prédikálószékről gyönyörű kilátás tárul elénk. Alattunk kanyarog a Duna. Innenső partján Visegrádot láthatjuk a Salamon-toronnyal és a Fellegvárral. Túlsó oldalán a Börzsöny csúcsai, többek között a Szent Mihály-hegy, a Csóványos és a Nagy-Hideg-hegy magasodnak. (forrás: Pilisi Parkerdő Zrt.)

A csodás panoráma fotózása után leereszkedtünk a Vadálló-kövekhez. Útközben az egyik nagy tölgyfa kérge már helyenként hiányzott és feltárult az alatta lévő szújáratok kesze-kusza rajzolata.

Ahogy a növényzet ritkulni kezd és egyre több fény jut be a fák között, úgy jutunk egyre közelebb a Vadálló-kövekhez. Különleges érzés ezek között a hatalmas sziklák között mászkálni, de egyben igen veszélyes is. Nagyon oda kell figyelni minden egyes lépésre, nehogy meginduljon alattunk egy-egy meglazult kő.

A Prédikálószék oldalában találhatjuk a Vadálló-kövek különleges alakú szikláit: a Nagytuskót, a Széles-tornyot, a Bunkót, Függőkövet, a Felkiáltó jelet és Árpád trónját. A Vadálló-kövek, amely vulkáni törmelékes kőzetből, azaz agglomerátumból áll, jól példázza a Visegrádi-hegység földtani felépítésének sajátosságait. A Prédikálószék és a Vadálló-kövek a Duna-Ipoly Nemzeti Park fokozottan védett része, a Bioszféra Rezervátum magterülete. (forrás: Pilisi Parkerdő Zrt.)

Az igen sziklás talaj miatt csak lassan haladtunk ezen a részen, de így legalább alaposan meg tudtuk nézni ezeket a roppant képződményeket. Az utolsó követ elhagyva azonban nem ért véget a veszélyes rész, ugyanis továbbra is lefelé mentünk, gyakorlatilag ugyanolyan körülmények között. Bár lehet, hogy kicsit rosszabbnak is lehetne nevezni, mert itt nem pusztán köves, hanem poros is volt az út, ami rettentő mód csúszott. Azért pár méteres sík szakaszokkal itt-ott megszakított volt ez a szakasz, de az erdészeti útig veszélyes az egész. Onnan már jól járható és hamar le lehet ereszkedni a Szentfa-kápolna pihenője mellé. Ezúttal is megálltunk kicsit és úgy döntöttünk, hogy innen az aszfalton megyünk Dömösig. Átkeltünk a fahídon és negyed óra múlva már Dömösön voltunk ismét, ahol bőven volt időnk a kishajó indulásáig, ezért ettünk, ittunk, majd kiültünk a Duna partra. A 10 perces hajóút után még vagy 50 percet kellett várnunk a vonatra, ami elvitt minket Szobra. A két nap alatt összességében 20 km-t tettünk meg, mégis eléggé kifáradtunk, jó érzés volt visszaérni Bernecére és legurítani egy kupica pálinkát és egy hideg sört.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s