I. Pécs-Orfű Félmaraton

Május 23, hajnali 3 óra. Fekszem az ágyban és a nyitott ablakon keresztül a szakadó esőt hallgatom. És arra gondolok, hogy 7 óra múlva rajt. De így hogyan? Bár abban megegyeztünk Krisztiánnal, hogy mindenképpen megyünk. Csak nem pont így képzeltem el életem első félmaratonját. Aztán fél 8-kor ébresztett a telefon, az eső még mindig esik, igaz nem annyira, mint hajnalban. Próbáltam ezt kizárni és tenni a reggeli rutint, kávé és bőséges reggeli, plusz egy magnéziumital. Fél 9-re már jött értem Krisztián a családjával, egyenesen indultunk a Decathlon-hoz. Odaérve átvettük a rajtcsomagot és többször is megállapítottuk, hogy bizony nem lesz melegünk, amit a fél 10-kor eleredő eső még nyomatékosított is. Szerencsére nem volt tartós az égi áldás, hamar elállt, majd Krisztián édesapja elvitte az autót és vele a családot Orfűre, ott maradtunk hát ketten, elkezdtünk bemelegíteni. Vészesen közeledett a 10 órás rajt, és éreztem ahogyan az adrenalin elkezd dolgozni bennem. Végre megtudom mire volt elég a három hónapos felkészülés. Abban nem kételkedtem, hogy teljesíteni tudom a távot, csak az volt a kérdéses, hogy mennyi lesz a futva megtett méterek száma és, hogy milyen idővel érek célba Orfűn. Előzetesen 3 óra 45 perc környékére helyeztem magunkat és reméltem, hogy a távnak legalább a felét futva tudom majd teljesíteni, plusz arra álltam be, hogy lehetőleg minél kevesebbet gyalogoljak majd. Nos, mindkét feltétel túlteljesítésével igencsak megleptem magamat.

Ha őszinte akarok lenni, futni sosem szerettem igazán. Nem értettem mi a jó benne, nem láttam a szépségét. Persze próbálkozások voltak, de azok rendre hamar elbuktak. Aztán tavaly ősszel vettem magamnak futócipőt a már említett sportáruházban, de a futást csak idén tavasszal terveztem elkezdeni. Ezért aztán a cipő a szekrény mélyén vészelte át a telet, majd 2015. február közepe-vége felé vettem elő, amikor elkezdtem a szabadban edzeni és hozzá futni. Először csak rövideket, 3-4-5 köröket salakon. A táv rövid, de bőven elég volt, hogy ráérezzek a dologra és érezzem azt, hogy teszek valamit magamért, az egészségemért és az állóképességemért. Heti háromszor edzettem, a futásokat is ezekhez a napokhoz igazítottam, idővel pedig a távokat is növeltem. Aztán márciusban jött az a lökés, ami még inkább célt adott a futásoknak. Krisztián mutatta, hogy május végén félmaratont rendeznek, jó lenne elmenni és megpróbálni. Nem sokat gondolkodtam a dolgon, rábólintottam. Három hónap, ennyink volt felkészülni, amit szerencsére valamennyire formába öntött a Runner’s World aktuális száma amiben edzésterveket közöltek 5/10/21/42K-s versenyekre. Így aztán volt, hogy heti 5 napra emelkedett a futások száma, és beiktattunk a programba rövidebb távú versenyeket, hogy szokjuk ezeknek a légkörét. Én három versenyt húztam be, a pogányi Táltosfutást (7 km), a Palkonyai Dűlőfutást (8,7 km) és a pécsi Vivicittá városvédő futást (2,8 km). A versenyek után pedig visszatérve a salakra, tovább róttam a kilométereket, a legtöbb esetben késő este, munka után. Nem volt ritka, hogy este 10-re értem haza a futásból, de az üres pályán való körözés jó érzés volt, mintha az enyém lett volna az egész. Szerencsére a félkészülést sérülés nem hátráltatta, így érkeztünk el május 23-hoz.

Mivel az első komoly versenyünk volt ez, nem maradtunk a mezőny elején, a rajtnál a hátsó harmadba álltunk be, onnan vártuk a 10 órát. Aztán a visszaszámláláskor már igencsak izgatott vagy és akkor elengednek. Kitörsz, de rögtön vissza is fogod magad, nem szabad az elején elfutni az egészet, hiába érzed a jó formát. A Decathlon parkolójából egyenesen átfutottunk a TESCO körforgalmáig, majd onnan át a 6-os úton, fel a Rácvárosi útra. Azon végig a Magyarürögi úthoz, bal kanyar és irány felfelé. Tulajdonképpen innen végig a kerékpárúton futottunk, vagyis fel Teca Mamához, majd rá az átkozott kerékpárútra. Ám előtte még egy pohár víz az első frissítőpontról. Itt még nem éreztem túl nagy szükségét, egy korty, majd átöblítettem a számat és megindultam felfelé. A verseny előtt gondolkodtunk rajta, hogy kinek lesz rosszabb. Nekem, aki ismeri a bringautat és tudja mi vár rá, vagy Krisztiánnak, aki még nem járt rajta, így csak a távval foglalkozhat. Szerintem mindkettőnknek rossz volt azt a több, mint 300 méternyi szintet legyűrni Remete-rétig, de én nem éreztem hátránynak vagy demotiválónak a helyismeretemet. Legalább pontosan tudtam mikor hol járok és mi áll még előttem. Azt is megtapasztaltam, hogy a felfelé futásnál van rosszabb is. Méghozzá az, amikor a huzamos emelkedő után szintben folytatódik az út. Na, ilyen helyzetekben rém rossz átállni a síkra. Folyamatosan arra figyeltem, hogy merre járok, számoltam magamban az emelkedőket. Aztán következett az utolsó előtti, ahol a sziklafal tetején minden évben megjelenik egy tő bíboros kosbor. Idén kettő volt. Ezután már csak az “S-kanyar” és minimális emelkedő Remete-rétig. Így is volt, közeledtem a frissítőhöz, ami egyben váltópont is volt. Felérve az ott lévők tapssal buzdítottak minden érkezőt, besípolt az időmérő, egy pohár víz. Megint egy-két korty, majd átöblítettem a számat, egy kis víz a tarkómra és az arcomra, aztán futás tovább.

pofm_01Érkezek Remete-rétre (fotó: Szabó Zoltán)

Itt azért már kezdett jó idő lenni, lent a városban még pocsolyák között indultunk, de mire felértem Remete-rétre, már sokkal jobb idő volt. Eddig egészen jól bírtam, és azt is meg kell állapítanom, hogy sokkal jobb felfutni ide, mint bringával feltekerni. Azt is tudtam természetesen, hogy még sok van hátra, az első váltópont csak 7,7 km-re volt a rajttól. De a következő szakaszon szinte végig lejtmenetben futottunk, jó ritmusban, jó tempóban, nagyon kellemes szakasz volt. Egyedül a víz-, és sárátfolyásokra kellett odafigyelni. A szakasznak a Mecsek Házánál volt vége, újabb váltópont (12,5 km), újabb frissítés. Következett a legnehezebb szakasz, mert azért már fárad az ember, ha át kell mászni a Mecseken, a vége pedig sík, ráadásul a Nap is sütött. Úgy éreztem, mintha valaki ólmot öntött volna a lábaimba, de itt már nem lehet visszakozni, menni kellett, bármi áron. Az útvonal a Malommúzeum felé vitt, onnan az üdülőövezeten át a központba. Innen tereltek le a Pécsi-tó partjára, a dél-nyugati csücskébe, vagyis már csak egy tókör választott el a céltól. Az viszont nem volt túl jó érzés. De valahogy elfutottam a hátsó gátig, majd át a gáton, ahol a kanyar után az utolsó frissítő várt a Szomjas Vándorral szemben. Utolsó pohár víz, irány a cél. A frissítés után elindulni már tényleg nem volt kellemes, de két emelkedőt leküzdve tereltek vissza minket a tóparti sétányra, ahol a 20.000 m tábla volt leszúrva. Ez adott még egy kis pluszt a végén, aztán meghallottam a célban a speaker-t, megláttam a kaput, rajta az órával, aminek nem is nagyon akartam hinni. Még egy rövid szakasz az aquaparkig, onnan fordítottak vissza a célegyenesre.

pofm_02Az utolsó métereken (fotó: Szabó Zoltán)

Beértem. Megkaptam az érmet, vettem egy pohár vizet és büszke voltam magamra. Az időm 2 óra 2 perc 4 másodperc lett, sokkal jobb, mint az előzetesen vártam. Ami pedig a gyaloglást illeti, csak a frissítőpontokon álltam meg a vízért, vagyis végigfutottam a teljes távot. Jobban nem is sikerülhetett volna. 24 perccel később Krisztián is befutott, még ettünk, masszíroztattunk, pihentünk, aztán elindultunk haza.
Remek verseny volt, remek szervezéssel. Elképesztő, hogy 3 hónapnyi felkészülés milyen jó formába tud hozni. Jól eső érzés, hogy ilyen jól sikerült. Futni továbbra is fogok esténként szinten tartó jelleggel. Persze most kis pihenő következik, de már kinéztük a következő versenyt.

pofm_03

I. Pécs-Orfű Félmaraton” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s